Nagyon konkrét konkrétumok :)

Első élmények a német egészségügyben. Bizony, egy kisebb megfázás után hatalmasra dagadt a fél arcom, tényleg hatalmasra, el kellett mennem a fogrovoshoz.

"Az én ajánlatomat nem fogja visszautasítani".... Tanulhatnék is valamit az öregtől, nem csak a stílusát kellene majmolnom.

Fogorvos. Otthon is kerülöm inkább az orvosokat, itt meg aztán tényleg minden kínom volt, mikor láttam, hogy nincs mit tenni, menni kell. Keresgélés a neten, hogy hogyan, mire tudom használni az Európai Egészségbiztosítási Kártyámat. Első körben megpróbáltam gyógyszert szerezni, ott mondta a gyógyszerész, hogy tényleg jó lenne, ha megmutatnám az orvosnak, itt van egy rögtön a sarkon, és ugye gyulladáscsökkentőnt csak receptre adhat.

Azzal az elhatározással mentem az orvoshoz, hogy íratok vele gyógyszert, de egyébként nem endegem, hogy hozzám nyúljon. Csakhogy rögtön be kellett fizetnem egyfajta vizitdíjat, itt 10 Euro a negyedéves díj. Akkor már azt gondoltam, ha úgyis fizetnem kell, hát fizetek, csináljuk. Lesz, ami lesz, megcsináltatom a fogam. Röntgen, bizony jól gondoltam, az egyik gyökérkezelt fogamtól indult ki a gyulladás. Újabb gyökérkezelés vagy húzás. Gyökérkezelés. Ezt nem részletezem, nem volt kellemes. És még vissza kell majd mennem. Egyébként a kezelésért 15 Eurót fizettem, ami nagyon kellemes meglepetés volt a neten olvasott történetek és árak után.

Kaptam antibiotikumot is. Ennek és a kezelésnek köszönhetően délutánra kikészült a gyomrom, belázasodtam és még nagyobbra dagadt az arcom. Mára sokkal jobban vagyok. Bár az arcom még mindig hatalmas, már nem fáj, alig lüktet, étvágyam is van.

És a fogászatnak is hasznos eset vagyok. Úgy tűnik eddig még nem volt külföldi páciensük, mert nem is ismerték ezt a kártyát, meg vitatkoztak azon, hogy akkor most nekem írhatnak-e fel gyógyszert vagy nem. Egyébként meg nagyon kedvesek, nincs az a jellegzetes fogászat szag, amitől irtózom, és a fal sincs tele fogápolással kapcsolatos plakátokkal, reklámokkal, hatalmas gyulladt ínyekkel. Szóval ha eltekintek attól, hogy mennyire nem bírom ezt a kiszolgáltatott helyzetet, hogy én csak ülök egy székben, miközben 2 ember turkál a számban, azt kell mondanom, egész hangulatos a hely.

A gyógyszertárban pedig ajándék mentolos cukorkát is kaptam :)

Még egy kis inspiráció

Valami zenész, zenetanár jön ma előadni. Soha nem hallottam még róla. De a levelezésünk során jó fejnek tűnt. Az eszközök előkészítve, kezdhetünk. Aztán megérkezett Ferge Béla, és elkezdett beszélni a szépről és az értékekről, meg hogy hol vannak ezek a zenében, és én csak ültem és néztem, hallgattam, és még hallgattam volna sokáig, de lejárt az idő. Így indult az ismeretségünk Bélával néhány éve.

Izgalmas volt. Mert hát mi van a mai konzumzene világában: kábítás, bíznisz, divatos ruhák, látványos showelemek, csinos mosolyok. Lehetőleg csupa olyasmi, ami a zenéről (és a szövegről) eltereli a figyelmet, mert ha igazán meghallanánk, akkor rájönnénk, hogy mennyire üres. Csak zaj. Ami nem is lenne baj, én nagyon szeretem a zajzenét, szeretem a kísérletező alkotókat, a merészséget, ha valami nem annyira szájbarágós, talán elsőre nem is tudom hová tenni. De az "alkotók" nagy része nem akar semmi mást, csak gyorsan pénzt keresni, és ezért próbálja mindenki lenyomni a torkunkon a magáét. Mert nekik is meg kell élni valamiből.

Erre jön Béla, és azt mondja, hogy figyelj oda, halld meg, mit mond, mond-e egyáltalán valamit, vagy csak nagyon biztonságosan adja a semmit. Vagy kifröcsög magából valamit, amiért aztán nem vállalja a felelősséget.

Azért szerettem Béla előadásait, mert mindig volt bennük valami, amire rácsodálkoztam, valami új, és a végére mindig egyre több és több kérdésem lett. És ezekre ő nem akart választ adni. Zenei kérdésekre persze, de itt nem csak a zenéről van szó, hanem ugyanúgy minden más művészeti ágról, a munkáról, magánéletről, mert ezek nem zenei értékek, amiket keresünk, hanem emberi értékek, amik a zenében is megjelennek.

És már alig várom az újabb kérdéseket vagy az újra feltett régieket. És lesznek, mert megjelent Ferge Béla könyve Értékes, vagy csak divatos címmel. Részletek itt:

www.facebook.com/ertekesvagydivatos

www.ertekesvagydivatos.hu

Emberemnek lassan jó nagy táskára lesz szüksége:)

Hétvégére

Mióta itt vagyok, most először érzem igazán, hogy hétvége van. Eddig úgy összefolyt minden. Csönd, lakótársak elutaztak, csak az eső kopogását hallgatom.

kávé.

pityergés, miközben Szalóki Ági a Himnuszt énekli.

hol a pengetőm?

izomláz úszás után.

Pilinszky. milyen gyönyörű a magyar nyelv. most, hogy egyre kevesebbet beszélek magyarul, olyan jólesik kimondani szép szavakat, hangosan olvasni egy verset. Márai hangoskönyvek...

ötletek (szak)dolgozathoz.

futás...hegyre fel.

jövő héten óvoda.

meg kellene olajoz(tat)ni a láncomat.

elállt az eső.

JA

Timi, az első néhány bekezdést át is ugorhatod:)

Ha brinázni megyek, bármerre indulok, végül mindig a Main-Radweg-en kötök ki. Ez egy 600 km hosszú kerékpárút a Majna mentén. A táj gyönyörű, az út elképesztően jó minőségű. Azért az éles kanyarokban felfestett fényvisszaverős felezővonalat és az S kanyart jelző táblát még mindig megmosolygom. Ez egy teljesen elkülönített kerékpárút.

Miközben egy pihenőnél a műzlimet majszoltam, néztem a Majnát meg a hegyeket, azt gondoltam, hogy milyen gyönyörű itt. És aztán magamra förmedve, hogy ugyan már, hát semmivel sem szebb, mint otthon. Sőt tulajdonképpen a mi tájaink sokkal szebbek. Ó, azok a gyönyörű penészes brokkolik a Pilisben... Az más kérdés, hogy jobban lehet élvezni a szépséget. Nagyon jó az infrastruktúra. Tele van az út hangulatos kis pihenőhelyekkel, játszóterekkel, az egész úgy van kitalálva, hogy élvezd. És persze tisztaság van. Olyan német:) Na de azért egy TDB....

Még a városban, a kerékpárút mentén, az iskolámtól 2 percre építettek egy játszóteret, amit gyerekek és felnőttek egyaránt használhatnak, JEEEE. Már teszteltem.Otthon a játszótereken mindig annyira sajnáltam a felnőtteket (persze magamat is), ahogy futkosunk a kölykök után, nehogy lezúzzanak a mászókáról, és közben majd' megesz az irigység, hogy én nem mászhatok fel utánuk.... A pénteki tekerés után is megálltam kicsit kifújni magam. Belefeküdtem egy függőágyba, és csak bámultam az eget, míg el nem kezdett cseperegni. Azáta gyakolatilag egyfolytában esik.

Más. Már napok óta nézegetem azokat a kis videókat, amiben mindenféle emberek reflektálnak Palya Bea könyvére, a Ribizliálomra. (És tegnap együtt néztük emberemmel Beát a MŰPÁban- igaz, hogy online és 900 km-re egymástól, de azért utána jól megbeszéltük, hogy a Bea még mindig Bea). Szóval a könyv. Könyvet általában használtan veszek. Nagyon szeretem, ha bele van írva az elődöm neve, vagy egy üzenet, hogy kitől kapta szeretettel, vagy egy kávéscsésze pecsétje. Elkezdek nézelődni a neten vagy az antikváriumban, aztán egyszer csak megtalálnak a könyvek, ritkán keresek célzottan. Na, most erre a könyvre nagyon vágyom. Talán azért, mert azt remélem tőle, ami itt annyira hiányzik: egy igazán mély őszinte beszélgetést (mert általában beszélek, beszélgetek is olvasás közben: az íróval, a szereplővel, magammal). Sajnos a németem azért annyira nem jó, hogy valakivel valami fontosról mélyen beszélgessek, és pont úgy tudjam kifejezni maga, ahogy akarom. A skype az meg skype. Lassan olyan leszek mint az anyám: rengeteget beszélek magamban. Őt sem zavarja, ha nincs hallgatósága, elmondja, amit akar. Bár ember szerint már most is pont olyan vagyok.

Ó, és üzenet barátnőnek. Családi örökségem: "Én nem fogom be pörös számat." JA

Bábeli zűrzavar

Véresre karmolt kéz. Legalább érzem, hogy dolgozom:)

Theo Peeters azt mondja, hogy "az autista gyermekek és felnőttek viselkedésproblémáinak többsége a szenvedés, kudarc kifejeződése." Szenvedés és kudarc. Hányszor történt már velem is, hogy dühömben, tehetetlenségemben fogcsikorgatva vagy éppen a körmömet a tenyerembe mélyesztve próbáltam túlélni egy helyzetet. Mert nem igazán illettünk össze, illetve nem értettük meg egymást a környezetemmel. Bár egy nyelvet beszéltünk... Igen, néha kissé autoagresszív voltam/vagyok. Néha én legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. A verbális autoagresszitivásról nem is szólva.

A feszültség és düh kontollálatlan, hirtelen kitörését kívülről nézni nehéz élmény, még nehezebb azt elfogadni, ha nem tehetsz semmit. Mert néha nem tehetünk. Még néhány véres közelharc, és megtanulom újra. Istenem, ha egyszer azt látnám, amit ti láttok...

Még egy érdekes élmény: így a németet gyötörve, sokszor eszembe jutnak a kommunikáció fejlődésének zavarai, sajátosságai értelmileg akadályozott személyeknél, és úgy érzem, hogy lassan mindet átélem sorban a beszűkült szókincstől kezdve, az alacsony motiváción át (illetve a megnemértettség miatt csökkenő motiváción át), a nonverbális kommunikáció zavaráig... Vicces, hogy a nem vagy alig beszélő srácokkal sokkal jobban megértjük egymást, mint a beszélőkkel:)

Én törvénybe iktatnám, hogy mindenki éljen egy ideig külföldön. Remek tapasztalat. És ha már ilyen nagy törvénykezési lázban égünk, íme még néhány javaslat:

A lakótársammal sikerült kinyomoznom, hogy extrudált kölesgolyó itt is van (bár még sehol nem láttam, és ő sem hallott soha róla), de a buláta megfelelőjét még nem találtam. Lehet, hogy kérek egy csomaggal karácsonyra:)

Flow

Kalandos úton lettem gyógypedagógus, gyakorlatilag minden hivatástudat nélkül érkeztem a főiskolára, azt sem tudtam pontosan, hogy mit csinál egy gyógypedagógus, vagy hogy milyen szakterületek közül választhatok. De amikor megérkeztem, akkor igazán megérkeztem. Azt gondoltam, ha valaminek, hát ennek van értelme.

A munkám lett az egyik szenvedélyem. És lázadásból vagy nem is tudom pontosan,  miért, azok az emberek és azok a területek kezdtek érdekelni, amelyek a legtöbb kérdést, vitát vetik fel: az értelmileg akadályozott emberek, leginkább a felnőttek és idősek, a súlyosan és halmozottan fogyatékos személyek, az autista emberek. Elképesztő, hogy mennyi érdekes emberrel, izgalmas sorssal találkoztam már. És ha valaki csodálkozik, hogy hogy lehet ezt csinálni, mennyi türelem és szeretet kell hozzá, én visszacsodálkozok, mert nem érzek magamban olyan hihetetlenül sokat mindezekből. Tisztelet, az van bennem. Bár vannak, akik ebben kételkednek, csupán azért mert a tisztelet nálam automatikusan jár ugyan, de mértékkel. Nem jár több a tanáraimnak, csak mert néhány betű díszeleg a nevük mellett, vagy az idősebbeknek, mert már mennyit megéltek. Még a szüleimnek sem (és ezen nem kell megbotránkozni, azt gondolom, hogy ők erre határozottan büszkék). Ugyanannyi jár, mint a srácaimnak az osztályban, vagy a bátyám gyerekeinek, vagy az utcaseprőnek a Liszt Ferenc térről, akire ma is olyan szívesek gondolok vissza: ahogy kicsomagolta az ebédjét egy kuka mellett ülve (parizer volt, kenyér és paprika). És szép volt. Sokkal békésebb, mint tőle 3 méterre a "nyakkendősaktatáskás" fickók, akik megtöltötték a tér menő éttermeit az edébszünetben.

Eléggé elkeserítenek az otthoni hírek, most leginkább a köznevelési törvény kapcsán. És amikor elkezdtem olvasni a súlyosan és halmozottan fogyatékos gyermekek oktásáról szóló cikkek kommentjeit.... elképesztő.

De hogy is jön ide a flow?

Már tapasztaltam néhányszor, hogy míg önkéntesként igazi szenvedéllyel végeztem a munkám, amint elkezdtek fizetni érte, valahogy alábbhagyott a lelkesedés, elkeztem azt is figyelni, hogy megéri-e nekem.

Most kissé félretéve ambícióimat, felhagyva az otthoni szerepeimmel, kimozdulva a komfortzónámból, visszatértem a tanuló önmagamhoz. Itt vagyok, figyelek, kérdezek, tervezek, javasolok és örülnek neki:) Izgalmas látni magamon, hogy a pillanatnyi anyagi jólétről lemondva, a szerény kis ösztöndíjamból tengődve, milyen újra a lényegre figyelni. Amikor nem azért végzem a munkám, és egyre több munkát, hogy jobb legyen nekem, hanem mert rendkívül izgalmas. Hazajövök a gyakorlatról, és alig várom, hogy másnap legyen, és vihessem az újabb feladatokat, ötleteket, kipróbáljunk egy új gesztust, megnézzem, hogy alakulnak a dolgok a műhelyben, hogy együtt tanuljak sütni a diákokkal a tankonyhán, meg újabb szavakat tőlük.

Talán a magamra aggatott kényszereim, kételyeim, a vélt vagy valós elvárások, amiknek úgy éreztem, nem tudok megfelelni, elijesztették mostanában ezt a tanulót. Voltam tanár, hallgató, diák meg hasonlók, és elvégeztem a feladatimat. De egészen más, amikor az ember tanulónak érzi magát. Érdekes, hogy a magánéletben mindig is ez volt a természetes szemléletmód számomra. Mindig, minden helyzetben figyeltem, sokszor csak távolról, csendben, és tanultam valamit magamról, másoktól, másokról (illetve azt gondoltam, hogy másokról, de valójában mindig magamról, mert az, ahogyan valakit szemlélek, értékelek, sokkal többet mond el rólam, mint a másikról).

Szóval jó most így.

Elkezdtem a héten táncolni (egyelőre csak) két fiatallal a csoportból. Csak ekkor döbbentem rá, hogy mennyire vágyott már erre a közegre a testem, a lelkem. Nincsenek korlátok, nyelvi akadályok, fogyatékosságok, csak mi vagyunk, emberek, akik találkozunk. És ha már találkozások, kihagyhatatlan Pilinszkytől:

 

Találkozások

Hányféle találkozás, Istenem,

együttlét, különválás, búcsuzás!

Hullám hullámmal, virág a virágtól

szélcsendben, szélben

mozdúlva, mozdulatlanúl

hány és hányféle színeváltozás,

a múlandó s a múlhatatlan

hányféle helycseréje!

 

Holnap Hüttenzauber az iskolában, egy kis zenés készülődés a karácsonyra, meg persze vásár. És már csak 27 nap, és érkezik egy doboz Túró Rudi (egy csinos futifiúval).

 

Alakul

Új lakás. Itt januárig biztosan maradhatok, jeee, kezdtem már unni a pakolást, költözést. A lakásról most csak annyit, hogy a vágyva vágyott Dencklertől kb. 15 méterre van. A stílus és körülmények ugyanazok: lepukkant, alternatív, kerékpárosbarát, erős DAMI koli feeling (az elduguló lefolyókat és a közös főzést is beleértve). Otthonos. Szeretem.

Az iskola, a gyakorlati helyem a Lebenshilfe egyik intézménye. 16-17 éves fiatalokkal dolgozom a munkára felkészítő szakaszon. Elvileg értelmileg akadályozottak, de az én csoportomban éppen többségben vannak a tanulásban akadályozott fiatalok, illetve akik a határesetek. És vannak olyan srácok is, akiknek nincs diagnózisuk, csak minden iskolából kihullottak. A diagnosztikus rendszer rejtelmeit még nem sikerült kibogoznom.

Ebben a szakaszban hagyományos tantárgyak már alig vannak. A legfőbb feladatok a szociális készségek fejlesztése, önálló életre nevelés (lehetőségekhez mérten), illetve tapasztalatszerzés különböző munkahelyi gyakorlatok, műhelymunkák során.

És ez jól is működok. A pedagógusok magázódnak a diákokkal, és valóban mindenkitől a lehető legmagasabb fokú önállóságot várják el. Az iskola nagyon rugalmasan alakalmazkodik a diákok gyakorlataihoz. A jobb képességű diákok hetente több napot is gyakorlaton töltenek. A gyakorlati helyükre egy munkaközvetítőn keresztül jutnak, illetve ez a közvetítő segíti az iskola és a ún. IFD (Integrationsfachdienst, gyakorlatilag a támogatott foglalkoztatást valósítják meg) közti együttműködést is.

Szerdánként minden diáknak gyakorlati nap van- ilyenkor az iskola által szervezett műhelyekben dogloznak, változó csoportbontásban. Én a "lakásműhelyben" voltam eddig, ami azt jelenti, hogy a csoport közösen eldönti, hogy mit szeretne aznap tízóraizni, néhányan elmennek bevásárolni, mások előkészítik a tízórait a Lebenshilfe próbalakásán. Aztán közös étkezés után az egész lakást kitakarítják. Ebben a próbalakásban egyébként ott is alhatnak a diákok bizonyos időközönként- vannak, akik önállóan, mások felügyelettel. Egyébként van még fa-, fém-, művészeti-, autómosó-, állatgondozó műhely is. Sorban végigjárom majd mindet.

Péntekenként konyhaműhely van a csoportnak, vagyis ők készítik el a saját ebédjüket könnyen érthető recept alapján (ami nekik lehet, hogy könnyen érthető, engem viszont igencsak zavarba hozott a múlt heti Lauchkuchen).

Nagyon hangulatos a reggeli kör hétfőnként, amikor az egész iskola összegyűlik az aulában: közös zenélés, néha tánc, ilyenor elmondják a fontosabb heti teendőket, felköszöntjük a heti születésnaposokat, és megismerjük a Café Lollipop menüjét.

Café Lollipop, isteni almás sütivel. Sajnos havonta csak egyszer mehet a csoport a Caféba, minden héten kijelölt osztályok vesznek részt, akiknek egy tanulócsoport készít ebédet. Minden, mint egy étteremben: lehet választani menük közül, azt ki kell fizetni, kiszolgálnak, zseniális.

Fontos része még a heti munkának a reggeli csütörtökönént. Akárcsak a gyakorlati napon az osztály a közös kasszából reggelit vesz, közös étkezéssel indul a nap. Itt figyelnek arra, hogy az élelmiszerek válogatásában és a vásárlásban részt vegyenek a gyengébb képességű, illetve a nehezen kommunikáló diákok is.

A kultúrtechnikákak úgy zajlik, hogy mindenki személyre szabott feladatlapokat kap, amit önállóan old meg. Ha új ismerettel vagy nehézséggel találkozik, akkor a pedagógus vagy az asszisztens elmagyarázza neki. Most hogy itt vagyok, több lehetőség van a játékos gyakolásra. Na a németnél és szöveges matek feladatoknál kedves kis diákjaim igen jól szoktak mulatni, természetesen rajtam.

Az osztályban van két fiatal, akiknél igen erős az autizmus gyanúja -diagnózisuk nincs. Általában jól kezelik az osztályban az ő furcsaságaikat, de zélzott fejlesztés nem igazán történik. TEACCH osztályba járnak, ami azt jelenti, hogy hetente egyszer egy órát tanulnak autizmusspecifikus módszerekkel, strukturált környezetben. Egyébként napirendet, AAK eszközöket... nem használnak az osztályban (az egyik fiatal nem beszél, néhán gesztust használ; elkezdték vele a gesztusnyelvi jeleket tanulni, de "nem működött", ezért leálltak vele). A tanulás, feladatvégzés (pl. számlálás, másolás, olvasás) mechanikusan jól megy, amikor már értelmezni kell valamit, ott összeomlik minden. És ugye a szociális készségek. Az én fő feladatom, hogy velük foglalkozzak, mert a többiek viszonylag önállóak, ha valami nem megy, segítenek egymásnak.  Gyártom is szorgosan az eseményképeket, meg a vigyorgó és mérges fejecskéket. Illetve a lakótársaimmal felcsapunk gesztusnyelvújítónak, és fényképezünk a készülő kommunikációs füzetbe. Velük, a két autista fiatallal elkezdek táncolni is a jövő héten :) ÓÓÓ, PANKA :(

És hát a nyelvhasználat az iskolában... nem éppen Hochdeutsch. Reggeli közben, tele szájjal jókat röhögünk a Down-szindrómás leányzóval (aki egyébként is rengeteget beszél, de nagyon szeretné, ha megérteném, ezért mindent elmond 2-3X) azon, hogy mennyire nem értjük, és közben mégis értjük egymást.

Heuréka! Megtudtam, miből és hogyan lesz a birsalmasajt. Hunyadi tér rulz!

Valami elkezdődött

Két hete érkeztem Würzburgba, és -bár megígértem, hogy rendszeresen írok majd- az írást eddig mindig holnapra halasztottam. Ma viszont olyan élményem volt, hogy azt már meg kell örökítenem. Tehát az első bejegyzést egy papírcetlinek és egy tollnak köszönhetjük. De ez nem akármilyen cetli és toll.

Ma a városi könyvtárban jártam. Odamentem egy géphez, hogy keresgéljek a könyvtári adatbázisban, és épp papír meg toll után kezdtem kutatni a táskámban (ami mindig hatalmas küzdelem), amikor egy kicsit oldalra pillantottam, és kis cetliket találtam, meg tollat. És csak álltam elvarázsolva, és megszületett az elhatározás, hogy végre írni fogok.

Mert rengeteg ilyen apró kis figyelmességet tudok még, ami itt természetes, de engem lenyűgözött. Például a könyvtárba úgy kerültem, hogy amikor elmentem a Rathausba, hogy bejelentkezzek a Bürgerbüronál, kaptam ajándékba egy városi térképet (végre, mert azt a városban csak egyetlen helyen találtam, természetesen szép összegért) és egy kuponfüzetet, amivel a város több helyén kapok kedvezményeket vásárlásnál, ingyen belélőt a múzeumokba, színházba és díjmenetes beiratkozást a könyvtárba 3 hónapra. Ó és a Bürgerbüroban mondom, hogy mi a címem, és képzeljétek, elhiszik. Semmi igazolást nem kérnek, megbíznak bennem. A bankban hasonló élményeim voltak. És itt az emberek nem lakatolják a bringájukat több lakattal, sőt, sokan egyáltalán nem. A biciklim e pillanatban is egy közös tárolóban pihen lakat nélkül, ahová bárki illetéktelen bejuthatna, ha akarna. De itt nem akarnak. És a ruhámiat is mindet megtaláltam a közös teregetőben.

Vissza a könyvtárba. Kicsit sem voltam feltűnő jelenség, mikor végre rátaláltam a gyógypedagógiai polcra, lepakoltam az összes Bach, Theunissen, Bundschuh, Speck könyvet az asztalomra és vigyrogtam, mint a tejbetök. Magamhoz vettem néhányat, és megkerestem a bolhapiacot a könyvtárban, minden könyvet 50 centért adtak. Legalábbis másoknak, nekem ingyen. Szereztem három könyvet, és a kasszánál....igen, bizony...a pénztárcám. Á, hogy a másik táskában (összesen két táskát hoztam magammal). Nem gond, vigyem el, majd a következő bolhapiacra elhozhatom a pénzt :) Mivel az olvasójegyem is a pénztárcámban volt (ja, itt jegy nélkül is be lehet jutni a könyvtárba), szépen visszapakoltam a gyógypedagógiai könyveimet a polcra, majd a jövő héten elhozom őket. Kifelé besípolt a kapu a bolhapiacon szerzett könyvek miatt, erre azonban nem ugrottak rám biztonsági őrök, csak megkérdezte a hölgy, hogy voltam-e a bolhapiacon, és nagyon csodálkozott rajtam, hogy meg akarom neki mutatni neki a táskámat.

A lakáskeresés is elég izgalmasan alakult. Két hete érkeztünk emberemmel a lányhoz, akinél ideiglenesen lakom. Őt a neten találtam az utolsó pillanatban. Röviden az előzmények: már hetek óta próbáltam szobát szerzni otthonról, semmi sikerrel. Würzburg egy egyetemváros, ráadásul Bajorországban most két évfolyam érettségizett egyszerre, rekordszámú hallgató az egyetemen, változások a sorkatonaságban. Szóval rengeteg a fiatal, aki lakást próbál szerezni Würzburgban. Először azt hittem, csak vicc, de itt mondták, hogy igaz a hír: sok egyetemistát a sportcsarnokban vagy templomban szállásoltak el ideiglenesen. Szerencsére a würzburgiak nagyon együttérzőek és toleránsak a diákokkal, sokan adnak ki úgy szobát, hogy egyébként nem szoktak, illetve nincsenek rászorulva. No én is így találtam szobát néhány hétre. Csakhogy éppen akkor, amikor érkeztünk, Claudia, akinél lakom, vendégeket várt és el is utazott néhány napra, így arra az időre valami mást kellett találnom. Aztán végül ő talált. Szóval megérkeztünk csütörtök este, akkor találkoztunk először. Vacsorát kaptunk, aztán egy barátja lakásának a kulcsát, aki éppen elutazott, így miénk lehet az egész lakás 5 napra. Cserébe annyit kért, hogy porszívózzak majd ki.

Szóval most Caludiánál lakom. A fickója zenész, hát persze, hogy gitározik, és van két terápiás kutyájuk. De időközben találtam egy másik szobát, néhány nap múlva költözöm.

Elkezdtem már a gyakorlatom is, a következő bejegyzés erről fog szólni, mert láttam már izgalmas és furcsa dolgokat is az iskolában.

Összességében az első benyomások nagyon jók. Már kezdem megszokni, és nem készít ki teljesen az egész napos német, de azért elég fárasztó. Kicsit talán túl steril nekem ez a város, minden olyan szép és rendezett. Talán túlságosan is. De még van 3 hónapom, hogy tegyek valamit az ügy érdekében.

Ezzel első álomfői bejelentkezésem zárom.......eh, nem tudom, hogyan kell a helyesírást ellenőrizni.